Kedves oktatási Arisztid úr,
Köszönjük, hogy eszünkbe juttatja az 1930-as évek Arisztidját és Taszilóját. Ismeri Ön a viccet: "Mondd Tasziló, mi volna ha kitüntetnélek?" Mostmár ismeri... Igen, ők azok, akik néhány mássalhangzót lecseréltek vagy megtoldottak egy megfelelően elhelyezett "h" hanggal. Jól jelképezte ez a két személy a vagyonos, ám a nemeslelkűség vonásainak teljes nélkülözésével élő, magukat "uhhak"-nak nevezett réteget. Ezt a réteget az tartotta össze, hogy mindegyik tudta a másikról, hogy egy niemand és azt is, hogy vagyonának eredete ködbe vész...
Köszönjük, hogy az Ön Tasziló barátját kitüntette. Ez mindenkinek érdeke volt. Nőjön össze, ami összetartozik. Ritkán látni hitében, céljában, sorsában összekötött embereket manapság. Jó volt látni Önöket. Tasziló barátja, akarom mondani, bahhátja, sokat letett az asztalra.
Sajnáljuk, hogy már sajnálja. Nem szabad megalkudni. A szebb jövőjét veszítheti el Ön, ha sajnálkozik.
Köszönjük - mint legfőbb oktatónknak - hogy népét, nem középiskolai fokon tanítja a szélsőségek elfogadására. Mi több annak szeretetére. Kitüntetésére. Egy képzett lelkésznek végül is törődnie kell a nyájával.
Sajnáljuk, hogy nem jutott eszébe szólni a legnagyobbikunknak, hogy egy kis alaptörvény módosítás elkelne, hogy kitüntetést vissza lehessen vonni. De ha nem csal emlékezete, volt mostanában olyan író, akinél megfordult a kitüntetés visszavonása, mert csúnyát mondott egy népre. Úgy adódott, hogy a sajátjára.
Köszönjük, hogy többet nem tüntet ki,
- egyrészt azért, mert manapság a kitüntetések nem képviselnek értéket
- másrészt, mert a javasoló bizottságokban már nem lehet bízni
- harmadsorban, a hazugságaival körített kitüntetés pont olyan, mint a szartorta tetejére tett gyönyörű málnátszem
